Kövek az országúton – Tarr Mari

„Mondom nektek, felelte, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni.” Lukács 19,40 Miről mesélhet egy Kő? Az útról, melynek partjára vetette az Akarat. Az út hosszú, széles, időnként kanyarodik, porfelhő borítja be. Megnyílnak az ég csatornái, latyakossá, sárossá válik, de mihelyt felragyog a Nap, a Kő újra boldogan sütkérezik az illatos légben, amit a szomszédos mezőkről sodor feléje a szél. Ki megy az úton? Az Emberfia. Miért megy? Hová? Hol van az út vége? Ezt a Kő nem tudhatja, csak addig a pillanatig láthatja, amíg elhalad előtte, de ez izgalmas, érdekes, csodálatos. Ezek a villanások teszik színessé, ragyogóvá a mindennapok szürke unalmát, monotonságát. A Kő csak néz, figyel, raktározza magában az úton lezajló eseményeket, de ha valaki megáll mellette megpihenni, akkor meg kell szólalnia, hogy az a hallottakból merítsen új erőt a további kilóméterekhez. Álljunk meg egy pillanatra mi is, és hallgassuk meg a Kő meséit az Emberfiáról, aki előttünk, mellettünk, mögöttünk poroszkál az országúton, de mindig láthatjuk – ha akarjuk.