Fehérke – Farkas Jánosné

Egy kisbárány története, aki nehéz próbák után megtanulja, hogyan kell vezetni a nyájat. Akkor is, amikor a pásztor már nincs velük. „Tikkasztó nyári este volt. A bárányok fáradtan, szomjasan botorkáltak át a réten. Ezen a napon különösen hosszú volt az út, a szokástól eltérően rájuk esteledett, mielőtt a karámba értek volna. Ilyen is ritkán fordult elő, mert a Pásztor mindig pontosan, időben, besötétedés előtt ért a karámba, mivel a vadállatok a sötétben indultak el vadászni, és messziről megérezték a bárányok szagát. A bárányok nem szerették a sötétséget. Összébb húzódtak, szorosabban egymáshoz bújtak, legszívesebben szaladtak volna, de nem lehetett Csendes miatt. Csendes vemhes volt. Lassabban ballagott a szokottnál, nehezen cipelte már a terhét. Meg-megállt, le-lemaradozott. Ezért haladtak lassabban, s utolérte őket az este a réten. Különösen a szélen haladók féltek. Fejüket előre tartva figyelték a Pásztort, aki előttük ment és szelíd, kedves hangon biztatgatta őket. Tudta, hogy az egyre erősödő sötétségben nehezen látják a bárányok őt, ezért hosszú botját hátranyújtotta, és gyöngéden meg-megveregette a hátukat. Ez biztonságérzetet adott nekik. Hallották a hangját, érezték hátukon a bot érintését, tudták, amíg a Pásztor ott van, nincs veszedelem, tehát botorkáltak tovább, egymáshoz lapulva, hangtalanul. A halvány holdvilágban olyan volt a nyáj, mint egy némán hömpölygő, sötét gomolyag.