Az Oltáriszentségben élő Jézus – Morice, Henri

Henri Morice atyában a szakralitást mélyen élő, gazdag személyiséget ismerhetünk meg, aki leveszi saruját Isten fönsége, nagysága, barátsága, végtelen szeretete láttán, és néhol lírában írja le a szóban kifejezhetetlent. Egyszerű stílusa könnyűvé teszi, hogy vele együtt imádkozzunk, és imádjuk az Eucharisztiában „szeretetből megalázkodó Istent”. A Szentháromság egy Istent, akinek nagysága, fensége végtelenül fölülmúl mindent, bensőmben lakozik, és mérhetetlenül közelebb van hozzám, mint bárki más, vagy mint én saját magamhoz. Bensőséges barátságába fogadott, és Jézus Szent Testével és Vérével táplál. Egyesül velem és magához von. Senkihez nem kell kérvényt benyújtanom, ha találkozni szeretnék Vele, egyszerűen mély tisztelettel és bizalommal, vagyis hittel a bensőmbe térek, és azt mondom: Itt vagyok, Uram. A tiéd vagyok. Tégy velem, amit akarsz. Mindenért hála Neked. Szeretlek, ezért mindent elfogadok kezedből. – Krisztus áldozata: a mennyei Atya iránti önfeláldozó szeretete. Isten bennünket „engesztel”: kérve kér, hogy fogadjuk el szeretetét. Ez a valódi engesztelés, és vezeklés: Isten végsőkig elmenő szeretete irántunk, teremtményei, gyermekei, barátai iránt. Ő nem egy távoli trónon ülő Isten, hanem olyan, aki a végsőkig megalázkodik a szeretetben. Ilyen a mi Istenünk. Mi pedig emberi fogalmakon, hasonlatokon, képeken keresztül igyekszünk fölfogni a Fölfoghatatlant, és csak annyit mondhatunk: Ő végtelenül több és végtelenül más, mint mi, túlfeszít minden emberi kategóriát. Levesszük saruinkat és rácsodálkozunk Istenre, aki újra meg újra lenyűgöz bennünket szeretetével, gyermekeinek, barátainak hív bennünket, és azok is vagyunk. Ő „azért uralkodik, hogy szolgáljon.” „Ételünkké lesz – így vonz és ejt rabul minket.” Ő „A végsőkig megalázkodó Isten”, akiben élünk, mozgunk és vagyunk.